A kenyér és a szív
Márta néni a falu szélén élt egy apró, nádtetős házban. Özvegy volt, és bár öreg napjaira egyedül maradt, soha nem panaszkodott. Az emberek tudták róla, hogy mindig mosolyog, és akármilyen keveset is birtokolt, abból is szívesen adott másoknak.
Egy napon beköszöntött a hideg tél, és Márta néni kamrájában már csak egy kis liszt és néhány szem burgonya maradt. Elővette a lisztet, hogy kenyeret süssön magának, amikor kopogtattak az ajtaján.
A küszöbön egy fiatal anya állt, vékony kabátba burkolózva, kezében egy alvó kisgyermekkel. „Ne haragudjon, néni – mondta halkan. Három napja nem ettünk. Csak egy falat kenyeret kérnék a fiamnak.”
Márta néni egy pillanatra elgondolkodott. Ha most odaadja a lisztet, holnapra neki sem marad semmi. De a szíve nem engedte, hogy nemet mondjon.
„Gyere be, leányom – mondta kedvesen. Süssünk együtt kenyeret.”
A kis sparhelt melege betöltötte a szobát, a tészta pedig lassan megkelt a fatálban. Amikor a kenyér illata betöltötte a házat, Márta néni szeletelt, és az első darabot a kisfiú kezébe adta. A gyermek mohón harapott bele, majd ragyogó szemmel nézett rá.
Másnap reggel, amikor Márta néni felkelt, hogy vizet hozzon a kútról, egy kosarat talált a küszöbön. Friss cipók, egy üveg tej és egy kis zsák liszt volt benne. Egyetlen cetli feküdt a tetején:
„Aki ad, az kap is. Köszönjük.”
Márta néni könnyes szemmel nézett az égre, és hálát adott. Nem volt gazdag, de mégis mindene megvolt. Mert tudta: boldogok a szegények, mert övék az Isten országa.
Boritókép: pixabay
