A szőlőlugas alatt

Károly bácsi 83 éves volt, és egyedül lakott a kis présházban a domboldalon. A háza mögött régi szőlőlugas állt, amit még az édesapjával ültetett gyerekkorában. Az évek során a vesszők már vadul tekeredtek a lugasra, a pad is rozoga volt alatta, de ő minden nap kiült oda, kezében rózsafüzérrel vagy csak egy bögre teával.

Egyik délután, amikor a falu fiatal káplánja, Márton atya meglátogatta, leültek együtt a lugas alá. A fiatal pap éppen egy nehéz időszakon ment keresztül. Elbizonytalanodott. Fáradt volt. Úgy érezte, a világ zajában senkit nem érdekel már az ima vagy az egyházi élet.

„Mondja csak, Károly bátyám,” – kérdezte csendesen – „maga minden nap hálát ad. De miért? Maga egyedül van, sokat betegeskedik, már alig lát, alig hall. Miért hálás ennyire?”

Károly bácsi elmosolyodott, majd ujjával sorolni kezdett.

„Hálás vagyok, mert ma is felkelhettem, és láthattam a reggeli fényt a szőlőleveleken. Hálás vagyok a kenyérért, amit még meg tudok rágni, és a vízért, amit meg tudok inni. Hálás vagyok, mert volt feleségem, akit szerethettem, és bár már odafent van, most is érzem a jelenlétét. Hálás vagyok a gyermekeimért, még ha messze élnek is, mert tudom, hogy szeretik az apjukat. Hálás vagyok a csendért, a madarak énekéért, az esőért, még a fájdalomért is, mert az emlékeztet rá: élek. És hálás vagyok azért, hogy maga itt ül velem, és kérdez.”

Márton atya szemei elhomályosultak.

A szőlőlugason átszűrődött a napfény, melegen cirógatva az arcukat. A világ nem lett csendesebb, nem lett egyszerűbb. De abban a pillanatban a káplán is tudta: mennyi mindenért lehet hálás. És újra tudott imádkozni – szívből.