A hetedik napon

A kis faluban a templom harangjai minden vasárnap reggel pontban nyolckor szólaltak meg. Ilyenkor még a madarak is mintha halkabban csiripeltek volna, a kenyérillat beszűrődött az ablakokon, és az emberek ünneplő ruhába öltözve sétáltak a templom felé. A hét hat napján mindenki dolgozott: a földeken, a műhelyekben, az iskolában. De a hetedik napon megállt az idő.

Mari néni mindig korán kelt, még vasárnap is. Reggel friss kávét főzött, kitette az ablakba a muskátlit, és előkészítette az unokája kis fehér ingét. A kis Tamáska ugyanis minden vasárnap vele ment templomba.

– Mama, miért fontos, hogy a hetedik napon ne dolgozzunk? – kérdezte egy alkalommal, miközben együtt gyalogoltak a régi, köves úton.

Mari néni elmosolyodott, és lassan válaszolt:

– Azért, kisunokám, mert még Isten is megpihent a hetedik napon. Hat nap alatt megalkotta az eget, a földet, a tengert, a fákat, a madarakat meg minket is. De a hetedik napot arra szánta, hogy együtt legyen velünk. A hetedik nap: ajándék.

A templomban csend volt. Csak a padok halk recsegése hallatszott, és a szívből jövő imák nesze. A mise végén Mari néni mindig letérdelt, és hálát adott – nemcsak a napért, hanem a hétért, a szeretetért, az emlékekért, a csendért.

Délutánonként a család összegyűlt az öreg diófa alatt. Volt ott sütemény, nevetés, játék, néha egy kis veszekedés is, de a szívük mélyén mind tudták: ez a nap más, mint a többi.

Évekkel később, amikor Mari néni már nem ült ott a templom harmadik padjában, Tamás – immár felnőttként – újra megkérdezte magától: miért is fontos a hetedik nap?

A válasz ott csengett a szívében, mint a harangszó egy csendes vasárnap reggelen:

„Mert Isten ezen a napon különösen közel jön hozzánk. És mi végre megállunk, hogy meghalljuk.”