A temető csendjében

A temető csendjében békében pihennek szeretteink. Az év ezen időszakában viszont felpezsdül az élet. Mindenszentek, halottak napja környékén megtelik élettel az amúgy csendes, nyugodt tér. Virágok sokasága színesíti a szomorú vidéket, pislákoló gyertyák fénye világítja át a sötétséget.

A temető csendjében megjelenik az élet. Az emberek sokasága, egyesek sietős léptekkel, mások nyugodt bandukolással járják végig, az évről-évre egyre hosszabb utat. Bár fájó lehet belátni, de egyre több helyre kellene menni. 

A szó elszáll, szokták mondani, de az emlék megmarad, s ilyenkor talán még erősebben szólnak hozzánk a már eltávozottak, csak éppen nem szavakkal, hanem emlékeinken keresztül. Akaratlanul is felidéződnek bennünk ilyenkor régi, talán már el is feledett emlékek és így talán egy kicsit könnyedebb lélekkel megyünk tovább. Nem szomorkodva, nem búslakodva, hanem megnyugodva annak a tudatával, hogy ők már egy jobb helyen vannak, s onnan vigyázzák lépteinket a szentek és angyalok sokaságával és bíztató hatalmával, s várnak ránk türelemmel.

Egyszer újra találkozunk, újra egymásra mosolygunk, újra halljuk majd szavaikat, de akkor azok már nem szállnak el. Ha megállsz egy szeretted sírjánál, onnan ne szomorkodva, bánkódva indulj tovább. Nézd az arcát abban a virágban, vagy a gyertya lángjában és csak annyit mondj: viszlát…

va