Közösen győzelmet arathatunk…

A ma reggeli szentmisét hallgatva a Mária Rádióban a prédikációban az atya egy szép történetet olvasott fel. Mivel igen tanulságos is ez megosztom én is.

Ellenséges sereg támadott megy egy békés, szép országot. Az öreg király összeszedte harcosait és kivonult az ellenség ellen. Magával vitte alvezéreként legidősebb fiát és örökösét is, aki nagyon népszerű volt okossága, egyenes jelleme miatt. A sereg tábornokai is bíztak benne, legalább olyan jó hadvezérnek tartották, mint az apját. Amikor megközelítették a támadók hadseregét, az öreg király kettéosztotta saját katonáit. Ő maga a sereg felével egy rejtett ösvényen az ellenség hátába akart osonni. A fiának és a kezére bízott katonáknak pedig azt a parancsot adta, hogy semmiképpen se rohanjanak az ellenfélre egyedül. Várja meg, amíg az apja jelzőtüzeket gyújtat a szemközti hegyről, ahonnan támadni fog, és ő maga is akkor indítsa meg a támadást. A fiú le is táborozott az innenső oldalon. Éjszaka felderítőket küldött ki, akik megközelítve az ellenséget azt látták, hogy azok sokkal kevesebben vannak, mint gondolták róluk. Ráadásul egyáltalán nem készülnek harcra: esznek, isznak, dorbézolnak. A felderítők jelentését hallva a trónörökös tábornokai egymás szavába vágva biztatták a herceget: „Támadjunk rájuk azonnal! Vezesd a seregedet a táboruk ellen! Nem számítanak ránk! Ez kitűnő alkalom! Nagy győzelmet arathatsz!” A fiú azonban csak a fejét csóválgatta: „Nem, nem erre kaptam megbízatást!” A tábornokok próbálták felkelteni az ambícióit: „Te leszel a győztes! Mindenki ünnepelni fog! Nem kell félned, hiszen te vagy a király fia! Neked mindent szabad! Ráadásul éppen olyan nagyszerű hadvezér vagy, mint ő, ha nem éppen jobb! A király fia megszegheti a szabályokat, főleg ha képes is ugyanolyan teljesítményre, mint az apja!” A trónörökös azonban eltökélt maradt. „Nem akkor bizonyítom elsősorban, hogy jó fia vagyok az apámnak, ha meg tudom tenni mindazt, amit ő tud, hanem ha szeretem őt annyira, hogy engedelmeskedem az akaratának.” A tábornokok fogvicsorgatva belenyugodtak. Hajnalban aztán fellobbantak a jelzőtüzek, s a király és a fia egyszerre támadva bekerítette az ellenséget. Amikor közel kerültek hozzájuk, látták, hogy a felderítők által megfigyelt ellenséges tábor csak csapda volt: az ellenséges sereg nagyobb része harcra készen várakozott a szomszédos domb takarásában. Ha a fiú támadott volna, akkor belesétálva a csapdába megsemmisítették volna a hadaival együtt, hiszen apja – még messze járva – nem tudott volna segítségére sietni. Így azonban – közösen – nagy győzelmet arattak.