Az utolsó vendég

Tamás atya egy kis falusi plébánián szolgált már több mint harminc éve. Ismerte az emberek gondjait, örömeit, és igyekezett mindenkihez szeretettel fordulni. De az utóbbi időben egyre inkább úgy érezte, hogy hiába fáradozik, az emberek elfordulnak Istentől. A templom padsorai vasárnapról vasárnapra üresebbek lettek, és a gyóntatószékben is egyre ritkábban ültek le mellette bűnbánó hívek.

Egy este, amikor már a templomajtót zárta, halkan megjegyezte magában:

– Uram, van még értelme? Van még, aki valóban hallgat rád?

Már épp elfordult volna, amikor valaki kopogtatott a kapun. Egy rongyos ruhájú, idős férfi állt előtte, akinek arcát a hosszú élet fáradalmai mély ráncokkal barázdálták.

– Atyám, kérhetek egy kis kenyeret? – kérdezte rekedtes hangon.

Tamás atya bólintott, beinvitálta a sekrestyébe, és kenyeret, meleg teát tett elé. A férfi lassan evett, közben az atya leült vele szemben.

– Régóta vándorolok – mondta a vendég. – Sok helyen jártam, sok mindent láttam. Az emberek sokszor elutasítanak, de mindig van valaki, aki még hisz a szeretetben.

Tamás atya felsóhajtott.

– Néha úgy érzem, hiába próbálok segíteni. Az emberek nem akarnak hallgatni Isten szavára.

A férfi elmosolyodott.

– „Aki titeket hallgat, engem hallgat.” (Lk 10,16) Nem az a dolgod, hogy a termés azonnal beérjen, hanem hogy vesd a magot. Az Úr majd megadja a növekedést.

Tamás atya elgondolkodott. Valami mély békesség áradt a férfi szavaiból.

Miután a vándor megköszönte az ételt és távozott, az atya még sokáig ült csendben. A következő vasárnap, amikor ismét az oltár elé állt, már nem a csüggedés beszélt belőle, hanem a remény.

És attól a naptól kezdve, bár a templom nem telt meg hirtelen, Tamás atya szívében újra fellobbant a tűz. Mert tudta: a magvető dolga nem az aratás, hanem a hűség.

Boritókép: pixabay (ai generált)