A három lámpás

Egy messzi kis faluban élt egy öreg mester, akit mindenki bölcsességéről ismert. Sokan jártak hozzá tanácsért, de egyszer három fiatal vándor együtt kereste fel őt.

– Mester – szólalt meg az első –, egész életemben hittem, de mostanában meginogtam. Nem látom Isten kezét az életemben.

– Én pedig – szólt a második –, tele voltam reménnyel, de annyi kudarc ért, hogy már nem tudom, van-e értelme bárminek.

– Mindig szerettem az embereket – mondta a harmadik –, de sokszor csalódtam. Nem tudom, érdemes-e tovább szeretni.

A mester elmosolyodott, majd elővett három régi olajlámpást.

– Fogjátok ezeket, és menjetek ki az éjszakába – mondta. – De vigyázzatok, mert a szél próbára fog titeket.

A három vándor kilépett a sötét útra. Nem sokkal később erős szél támadt. Az első lámpás hirtelen kialudt. Az első vándor kétségbeesetten tért vissza.

– Mester, a lámpásom kihunyt! Hiába hittem, hogy végigvilágítja az utat.

– Az a hit, ami nem bírja ki a szelet, nem igazi fény – felelte a mester.

Kis idő múlva a második vándor is visszatért.

– Az én lámpásom még égett – mondta –, de olyan erős volt a szél, hogy féltem, és magam oltottam el, hogy ne kelljen tovább küzdenem.

– A remény néha úgy tűnik, elalszik – mondta a mester –, de csak az veszti el végleg, aki maga mond le róla.

Végül megérkezett a harmadik vándor. Az ő lámpása még mindig pislákolt, bár a láng alig látszott.

– A szél majdnem kioltotta, de mások lámpásának fényéből mindig újra tudtam gyújtani – mondta.

A mester bólintott.

– A szeretet ilyen. Ha másoknak adsz belőle, akkor is megmarad. És ha a hit és a remény néha el is gyengül, a szeretet lángja mindig segíthet újra fellobbantani őket.

A három vándor csendben hallgatta. És attól a naptól kezdve mindhárman jobban vigyáztak a lámpásukra – és egymáséra is.