A túlpart fényei

Márta asszony egyedül ült a verandán, kezében egy régi, megsárgult fényképet szorongatva. A képen a férje, Péter mosolygott rá, épp úgy, ahogyan minden reggel tette, mielőtt elment dolgozni. De most már nem volt több reggel, nem volt több mosoly – csak a csend maradt.

Az elmúlt hetekben sokan próbálták vigasztalni. „Az idő begyógyítja a sebeket” – mondták. „Ő most már jobb helyen van.” De egyik szó sem enyhítette a fájdalmát. Egyik sem hozta vissza Pétert.

Egyik este, ahogy a tóparton sétált, a víz tükrén megcsillant a holdfény. A túlparton apró fényeket látott pislákolni. Mintha valaki mécseseket gyújtott volna.

Ekkor egy halk hang szólalt meg mögötte.

– Szép, ugye?

Egy öregember állt ott, bottal a kezében. Márta még sosem látta.

– Milyen fények azok? – kérdezte.

– Azok azoknak a lelkeknek a fényei, akik már átkeltek – felelte az öreg. – Amikor elveszítünk valakit, úgy érezzük, mintha eltűnt volna. De valójában csak a túlpartra ment. És néha, ha figyelmesen nézünk, megláthatjuk a fényüket.

Márta könnyes szemmel nézte a távoli fényeket.

– És mi van, ha én nem látom mindig? – kérdezte halkan.

Az öregember elmosolyodott.

– Akkor is ott vannak. Ahogyan a szeretet is, amit itt hagytak nekünk.

Márta még sokáig nézte a vizet. És először hosszú hetek óta a szívében is pislákolni kezdett valami: egy apró, halvány fény. A tudat, hogy Péter nincs elveszve – csak a túlpartra ment, és az ő fénye mindig ott fog világítani.