A menny kapujában

Néha nem a hibáink fájnak a legjobban, hanem azok a lehetőségek, amelyek mellett elsétáltunk. Az utak, amelyeken elindulhattunk volna, mégsem tettük. Az álmok, amelyeket a „majd egyszer” szavakkal gyilkoltunk meg.

Nem minden változtatható meg az életben. De ami igen, azért felelősek vagyunk. És nem az a kérdés, hogy félünk-e. Hanem az, hogy a félelem ellenére megtesszük-e azt a bizonyos első lépést.

Szent Péter és a „majd egyszer”

A mennyország kapuja előtt ezúttal egy ötvenes évei végén járó férfi álldogált. Egykedvűen nézelődött, s amikor meglátta Szent Pétert, illedelmesen biccentett.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus!

– Mindörökké! Ámen! – mosolyodott el Szent Péter. – Hát megérkeztél.

– Úgy tűnik.

– Mit szólsz hozzá?

A férfi vállat vont.

– Hát… ez van.

Péter felhúzta a szemöldökét.

– Ez van?

– Igen. Az életben is így voltam vele. Jött, ami jött. El kellett fogadni.

– Tényleg?

– Hát persze. Az ember nem mindig azt kapja, amit szeretne. Azt kapja, amit kap.

– Azért érdekes lesz megnézni valamit. – nézett rá Szent Péter és elővette a könyvét.- Mondd csak! A munkahelyedet szeretted?

A férfi felnevetett.

– Ugyan már! Harminckét évig jártam be ugyanoda. A főnök egy zsarnok volt, a kollégák marakodtak, minden hétfőn gyomorgörccsel ébredtem.

– Miért nem hagytad ott? Miért nem kerestél másik munkahelyet?

– Mert… – kezdett bele a férfi, de azután elhallgatott.

– Mert? – nézett rá várakozón Szent Péter.

– Az ember örül, ha van munkája.

– Komolyan? A te szakmáddal, tudásoddal, képességeiddel? Három másik helyre is hívtak csak az elmúlt öt évben!

Péter lapozott.

– Nézd csak! Itt van. Legutóbb egy volt osztálytársad keresett meg. Jobb fizetés, jobb körülmények.

– Igen…

– Miért nem mentél?

– Nem tudom.

– De tudod.

A férfi lesütötte a szemét.

– Féltem.

– Na végre! – csapta össze a könyvet Péter. – Már kezdtem azt hinni, sosem mondod ki.

A férfi zavartan mosolygott.

– Féltem, hogy mi lesz, ha nem sikerül.

– Inkább meg sem próbáltad!

– Nem.

– Boldog voltál?

– Nem igazán.

Péter bólintott.

– Menjünk tovább! – Lapozott.

– Ötvenhat éves voltál. Az orvos azt mondta, mozogj többet, fogyj le, vigyázz magadra.

– Emlékszem.

– Megtetted?

– Nem.

– Miért?

– Mindig volt valami fontosabb.

– Például?

– Hát…

– A kifogások?

A férfi elnevette magát.

– Azok gyakran.

– Látod, kezdünk őszinték lenni – mosolygott rá Szent Péter.

A férfi a földet nézte.

– Tudod, Péter… én elfogadtam mindent, amit hozott az élet.

– Tudom.

– Segítettem, ahol tudtam.

– Tudom.

– Szerettem a családomat.

– Tudom.

– Mégis… Akkor miért érzem úgy, hogy valamit nagyon elrontottam? – sóhajtott a férfi.

Péter becsukta a könyvet.

– Azok miatt a dolgok miatt, amiket nem tettél meg.

Csend lett. A felhők lassan úsztak körülöttük.

– Az Atya adott neked álmokat, tehetséget, lehetőségeket, Nem azért, hogy megposhadjanak benned!

– Tudom.

– Hányszor mondtad magadnak: „Majd! Majd egyszer”?

– Sokszor.

– Hányszor mondtad: „Ez jutott nekem”?

– Még többször.

– És hányszor volt ez igaz?

A férfi hosszú ideig hallgatott, aztán nagyon halkan ennyit mondott:

– Talán egyszer sem.

Péter bólintott.

– Az ember néha úgy él, mintha az élet csak úgy történne. Pedig az életet élni kell.

– Igen.

– Nem minden változtatható meg. De ami igen, azért felelősek vagyunk.

A férfi szeme megtelt könnyel.

– Bárcsak bátrabb lettem volna. Bárcsak mertem volna váltani. Bárcsak nem hittem volna el, hogy ennyi jutott.

– Igen.

– Bárcsak nem alkudtam volna meg annyiszor.

– Látod?

– Kár, hogy későn.

– Későn? – mosolyodott el Szent Péter. – Ugyan ki mondta, hogy későn?

A férfi értetlenül nézett rá.

– Hát… meghaltam. Itt vagyok a mennyország kapujában.

– Igen.

– Akkor ennél később már nem nagyon lehetne.

Péter felnevetett.

– Az emberek mindig azt hiszik, hogy az Úr csak egyetlen tervet készít.

A férfi nem értette.

– Most mi fog történni?

– Most szépen visszamész. – válaszolt szelíden Szent Péter és becsukta a könyvet.

– Hová?

– A Földre.

– Tessék?!

– Ne kiabálj, nem vagyok süket.

– De hát… meghaltam!

– Az kétségtelen.

– Akkor hogyan?

– Az a Mindenható gondja. Ő ért az ilyesmihez.

A férfi csak pislogott.

– Várj egy percet! Akkor nem jutok be?

– Nem azt mondtam. Majd egyszer. Egyszer bejutsz.

– Egyszer? És addig?

– Addig élsz.

– Már éltem.

– Éltél? Léteztél – javította ki Péter. – A kettő nem ugyanaz.

Csend lett.

– Tudod, hány ember mondogatja odalent, hogy „ez van”? Hányan hiszik el, hogy nekik csak ennyi jár?

– Sok.

– Hányan várják, hogy valaki más oldja meg helyettük az életüket? Hogy majd „megoldódik”?

– Rengetegen.

– Na, látod. Most már tudod, milyen érzés visszanézni egy életre és látni az elszalasztott lehetőségeket.

– Igen.

– Akkor menj, és mondd el nekik.

– Mit?

– Hogy az ajtó hiába nyitva, ha nem mernek belépni rajta!

– Ugyan, ki hallgatna rám?

– Néhányan biztosan és az már több, mint a semmi.

A férfi lehajtotta a fejét.

– És én?

– Te mit?

– Kapok még egy esélyt?

– Fiam… az egész beszélgetés erről szól.- nézett rá biztatóan Szent Péter.

A kapu mögül ekkor valami csodálatos fény áradt elő. A férfi odafordult és önkéntelenül tett egy lépést felé.

– Csak egy pillantás? – kérdezte reménykedve.

– Egy. Hogy tudd, mi vár rád, ha egyszer tényleg befejezted a dolgod.

A férfi belenézett a fénybe. Békét látott. Olyan békét, amilyent egész életében keresett. Annál is szebbet. És szeretetet. A szeme könnybe lábadt.

– Ez… ez valóban létezik?

– Igen.

– És egyszer hazajöhetek?

– Persze.

– Mikor?

– Amikor már nem azt mondod az életedre, hogy „ezt dobta a gép” hanem azt, hogy „ezt az életet kaptam, és igyekeztem a legtöbbet kihozni belőle.”

A fény lassan eltűnt. A felhők összezáródtak körülöttük. A férfit különös erő húzta el lassan a kaputól. Egyre távolodott. Még hallotta Péter hangját:

– Rengeteg dolgod van még!

– Mi lesz, ha mégis… ha megint félek?

– Akkor félve menj tovább!

– És ha nem sikerül?

– Próbáld újra!

– Köszönöm.

– Nekem ne köszönd! – hallotta még messziről Szent Péter hangját – Köszönd a Jóistennek! Én csak az ajtónálló vagyok.

A következő pillanatban egy mentőautóban nyitotta ki a szemét. Az orvos éppen akkor kiáltott fel:

– Van pulzusa!

A férfi pedig először életében nem azt gondolta hogy „Ez van.” hanem azt, hogy akkor lássunk neki rendesen…

Mosolygós szombatot kívánok szeretettel!

Szerző: Szentandrássy Béla
Forrás: Tanulságos történetek, tanmesék bejegyzése facebook oldala ( A tanító nem őrmester – Szentandrássy Béla)