Az elveszett juh

Áron, a fiatal pásztor, minden nap kivitte a nyáját a dombokra. Ismerte mind a száz juhát, nevükön szólította őket, és figyelte, hogy egyik se maradjon el. Szerette ezt a munkát, de tudta, hogy a juhok gyakran engedetlenek. Volt egy különösen makacs bárány, akit Fehérnek nevezett el. Mindig elkóborolt, mindig a saját útját járta.

Egy napon Fehér ismét eltűnt. Áron estig kereste, de nem találta sehol. A többiek már biztonságban voltak a karámban, de ő nem tudott nyugodni. Egyetlen juh is számít.

Fáklyát ragadott, és a sötét éjszakában elindult. Bejárta a völgyeket, hallgatózott, hátha meghallja a bárány hangját. A hold halvány fényében végül megpillantott valamit egy szakadék szélén: Fehér ott remegett egy kiszögellésen, ahonnan nem tudott visszamászni.

Áron letérdelt, óvatosan kinyújtotta a kezét, és halkan szólt:

– Ne félj, itt vagyok.

A bárány megremegett, de nem mozdult.

– Bízz bennem – suttogta Áron, és lassan közelebb csúszott.

Végül sikerült megragadnia Fehért, és óvatosan magához húzta. A bárány szíve hevesen vert, de lassan megnyugodott a pásztor karjában.

Mire visszaértek, már hajnalodott. Áron kimerült volt, de boldog. A juhai köré sereglettek, mintha ők is tudták volna, hogy egy családtag tért vissza.

A tűz mellett ülve eszébe jutott Jézus szava:

Ha valakinek száz juha van, és egy elveszik közülük, vajon nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet, és nem megy-e el megkeresni az elveszettet?

Mt 18,12

És akkor megértette: nem számít, hányan vannak a nyájban. Minden egyes juhért érdemes küzdeni. Mert a szeretet nem a tömeget nézi – hanem az egyént.