Volt egyszer egy férfi, akinek a szíve megkeményedett Isten ellen. Minden alkalommal, amikor felesége letérdelt imádkozni, ő gúnyosan legyintett, vagy haragosan rászólt: „Ne imádkozz! Nincs ott senki, aki hallaná!” Nem tűrte a szentképeket a falon, sem a feszületet, mert úgy érezte, azok csak felesleges emlékeztetők valamire, amiben ő már rég nem hitt. A házban gyakran feszültség volt, mert míg az asszony csendben hordozta hitét és imáját, a férfi a világ zajában kereste a békét – hiába.

A kis faluban a templom harangjai minden vasárnap reggel pontban nyolckor szólaltak meg. Ilyenkor még a madarak is mintha halkabban csiripeltek volna, a kenyérillat beszűrődött az ablakokon, és az emberek ünneplő ruhába öltözve sétáltak a templom felé. A hét hat napján mindenki dolgozott: a földeken, a műhelyekben, az iskolában. De a hetedik napon megállt az idő.