A jel

Áron régóta küszködött a hitével. Gyermekkorában minden vasárnap ott ült a templomban, édesanyja szorosan fogta a kezét, és együtt imádkoztak. De mióta felnőtt, mintha egyre távolabb került volna Istentől. A világ zaja elnyomta a régi imák hangját, és a szívében üresnek érezte magát.

Egy különösen nehéz napon, amikor minden összeomlani látszott körülötte – munkahelyi gondok, egy elhidegült barátság, anyagi nehézségek –, kiment a dombtetőre, ahol gyerekkorában annyiszor játszott. Ott, a csillagok alatt, megtörten nézett az égre.

„Uram, ha tényleg itt vagy… kérlek, adj egy jelet. Bármit. Csak tudjam, hogy nem vagyok egyedül.”

Csend volt. A szél lágyan mozgatta a fák ágait, a faluból kutyaugatás hallatszott, de semmi rendkívüli nem történt. Áron keserűen sóhajtott. Talán nincs is értelme imádkozni…

Ekkor egy apró neszt hallott maga mögött. Hátrafordult, és egy idős férfit pillantott meg, aki lassan feléje sétált. Az arca békés volt, szemei meleg fénnyel ragyogtak.

„Szép este van, igaz?” – szólalt meg az öreg.

„Az.” – Áron csak ennyit válaszolt, de a férfi leült mellé a fűbe, mintha régóta ismernék egymást.

„Keresel valamit, fiam?”

Áron először nem akart válaszolni, de aztán mégis kibukott belőle: „Egy jelet kértem Istentől. Hogy tudjam, itt van. De nem történt semmi.”

Az öreg elmosolyodott. „Lehet, hogy nem úgy kapod a jelet, ahogy várod. De az Isten mindig válaszol.”

Ezzel felállt, és mielőtt Áron bármit mondhatott volna, lassan elsétált.

Áron még sokáig ült ott, a szél simogatta az arcát. És akkor valami megváltozott benne. Mintha a szívében egy halk, de tiszta hang szólalt volna meg: „Nem vagy egyedül.”

És ő tudta. Ez volt a jel.

Fotó: pixabay